Füvészkert és záróvizsga
Már régen elhatároztam, hogy ha a tegnapi záróvizsgát túlélem, ezt azzal fogom megünnepelni, hogy – hosszú idő után először – elmegyek a Füvészkertbe. Annál is inkább, mert azt hallottam, hogy különleges növényeket is lehet venni, például kínai selyemmirtuszt (Lagerstroemia indica), amit egyébként igen nehéz fellelni a kertészetekben. A Füvészkertről annyit, hogy sokkal szebb, mint amire emlékeztem: sok különleges növény van, néhányról fogalmam sem volt, hogy micsoda. Az embernek folyton az az érzése, hogy bármelyik bokor mögött ott tanyázhat egy csapat boszorkány, akik ezt a sok elvarázsolt növényt összegyűjtötték. Úgy meg aztán különösen boszorkányos a hangulat, hogy rajtam kívül szinte senki nem volt – főleg a bejárat környékén. Bentebb akadt néhány kertész, de azért ki tudja…
Már fél 4 volt, mire odaértem, talán ezért is voltam szinte egyedül. Azért értem oda ennyire későn, mert a záróvizsga eredményét kb. du. 3 óra környékén tudtuk meg. A szakdolgozatomat is a tanszékhez tartozó témából írtam, de ez nem könnyítette meg a felkészülést. Amikor kihúztam a tételemet, akkor rögtön elkönyveltem: lehet, hogy megbuktam. Azt hiszem velem beszélgettek a legrövidebb ideig, ráadásul nálam szó sem volt szép, pontokba szedett vázlatról, sem sűrűn teleírt papírról, mint amivel mások rendelkeztek. Mindkét tételről leírtam azt a 3-4 dolgot, ami eszembe jutott, aztán reménykedtem, hogy elég lesz. Miután elmondtam, alig kaptam kérdést, és már mehettem is kifelé. Ez van.
Három órával később mondták meg az eredményeket: jól sikerült, ennek persze rettentően örülök, de azért voltak, akik nálam sokkal többet tudtak. Ezek után, hiába voltam borzasztóan fáradt, kénytelen voltam betartani a (saját magamnak tett) ígéretemet: irány a Füvészkert. Arra gondoltam, ha kínai selyemmirtuszt nem tudok venni, akkor veszek egy jukkát, vagy egy hegyi babért (kalmia latifolia). Arra persze nem gondoltam, hogyan vinném haza őket… Bár mindenki nagyon kedves volt, olyat nem sikerült találnom, aki jukkákkal foglalkozott volna. Végül üres kézzel mentem haza, de azért ma elmentünk az Örsnél lévő kertészetbe, hogy ott is megpróbáljuk (ott még sose voltam). Itt láttam először élőben kifejlett, szárnyalt levelű sabal minort: Gyönyörű! Egészen különleges, karakteres növény. Bárcsak az enyémek is megmaradnának. A hölgy a pénztárnál azt állította, hogy van kínai selyemmirtusz, valahol a fedetlen rész elején. Ott nem volt, de Anyuval megbeszéltük, hogy ő a kinti rész egyik felét nézi végig, én a másikat. Bezzeg gránátalmabokrokat találtam, de selyemmirtusznak nyoma se. Az utolsó „ágyások” egyikénél jártam, amikor észrevettem a lila virágot jelző kis kártyát az egyik növényen, gondoltam: Megvagy! Óriási cserépben volt, Anyu a másik sorban nézelődött én pedig diadalittasan vittem a jókora bokrot (legalább 1 méter), mire ő: „Kitartó vagy.” Na gondoltam, még szép. „Selyemmirtuszért jöttünk, nem?” – kérdeztem, de azért örültem, hogy dicséretet kapok és nem szidást a sok maceráért.
Azóta el is ültettük őket, a télálló ciprussal együtt. Ez utóbbit neten rendeltem, és Anyu ment el érte a megadott címre, mert én aznap is vizsgáztam. Neki a kertész azt mondta, hogy ez a növény nemcsak télálló, hanem golyóálló. Most majd minden kiderül – de lövöldözni nem fogok rá. Egyébként érdekes, a ciprusok kapcsán több helyen is azt olvastam, hogy semmiféle kényeztetés nem jár nekik: se jobb föld, se tápoldatozás, brutálisabb elképzelések szerint még locsolás se. Az eredeti élőhelyükön ugyanis a körülmények finoman szólva is mostohák: tápanyagszegény talaj, kevés csapadék, márpedig ha ezt kibírják, akkor a tápoldatozással csak elrontjuk őket és állítólag a télállóságuk is romlik. Így tehát tápoldat és pálmaföld nuku, az eredményt majd meglátjuk jövőre.
