A füge egy egészen sajátos gyümölcs. Egyrészt állítólag van virága (amit nemigen lehet látni), a gyümölcse tele van rengeteg féle hasznos tápanyaggal, ráadásul számtalan fajtáját termesztik. Persze nem nálunk, de újabban Magyarországon is mutatkozik némi választék a fügebokrok terén.
Régebben lényegében csak a világos termésű és a lila termésű fajtából lehetett választani, ami önmagában nem is lett volna probléma, de egyrészt ezeket is tkp. csak úgy lehetett beszerezni, hogy valaki szaporított a sajátjáról, legalábbis én nem nagyon hallottam olyat, hogy valaki a kertészetben fügét vett volna, illetve a termést nem lehetett aszalni, ami azért nem a legjobb, mert ha nincs megaszalva, akkor pár nap alatt megromlik, márpedig ez a gyümölcs úgy vált népélelmezési cikké már a legkorábbi történelmi időkben, hogy a termése aszalással tartósítható volt. Mivel magas a tápértéke és a rosttartalma, valamint vitaminokat és káliumot is tartalmaz, ezért önmagában is egy érdemi lépés az étrend változatossá tétele felé. Mindehhez hozzájárul a szépsége is: az éppen erő fügének a bokron valami hihetetlenül ősi jellege van: az időtlenség nyugalmát árasztja, amit az ember megérez és szívesen gyönyörködik benne, szívesen neveli, az más kérdés, hogy aztán nehezen tud mit kezdeni a gyümölcsökkel: nem vagyunk hozzászokva a nyers fügéhez, pedig nem rossz, megmosva rögtön meg lehet enni, de az embernek bizonyos késztetése lenne rá, hogy meghámozza, furcsa benne a sok mag még ha egyébként finom is. A helyzet azonban az, hogy meg kell szokni. Újabban minden gyümölcsöt elver a jégeső, meg tönkretesz a késői fagy és ez egyre inkább így lesz, ahogy az időjárás megbolondul, bár ne legyen igazam, nem akarok vészmadár lenni.
A füge azonban bírja a kiképzést: a jól begyökeresedett többéves példányok jó eséllyel kitelelnek (bár a sajátunkért most éppen aggódok: eddig minden télen átugrotta a lécet, most is illene már hajtania). Mindenesetre a jégeső neki nagyjából mindegy, az nem nagyon tudja a kis fügéket leverni, a késői fagy pedig azért nem zavarja, mert a füge annál is később hajt ki, mint amikor késői fagy még előfordul.
Bár még csak neten találtam nyomát, de úgy tűnik, hogy az aszalás kérdésében is elhárulhatnak az akadályok, ugyanis 1-2 helyen hirdetnek egy török fajtát, amiről sejtelmesen azt állítják, hogy a kitelelő fajták közül még ez a legjobban aszalható. Persze minden relatív, a nem aszalhatóhoz képest könnyű legjobban aszalhatónak lenni, szóval először jó lenne látni azt a hazai gyártmányú aszalt fügét és majd utána lehet örülni, hogy a gyümölcstermesztés terén kaptunk egy lehetőséget.
Mindenesetre tegnapelőtt engem nem nagyon foglalkoztattak az efféle részletek, mivel kitaláltam, hogy nekem márpedig lila füge kell. Most. Az egyik nagy (O betűs) kertészet tragikus közelségben található a munkahelyemhez, aminek megvannak a maga sajátságos következményei. Szóval munka után egyenesen odamentem és elmélyülten válogattam a fügebokrok között. Kiválasztottam egy fekete (vagy sötét lila) fajtát de valami óriási cserepe volt. Megemelni se volt könnyű, úgyhogy nem sok ötletem volt arra, hogy mégis hogyan fogom hazavinni, de valahogy nem is érdekelt: félretetethettem volna egy napra, amíg érte jövünk autóval, de én most akartam hazavinni. Az egyik kertészt megkérdeztem a biztonság kedvéért, hogy biztosan sötét színűt választottam-e, némiképp bizonytalanul sandított rám amikor elmondtam, hogy autó nélkül vagyok, szóval bele kéne tenni valami erős szatyorba. Azt mondta, hogy bele tudja tenni nekem egy nagy zsákba. Elmentem fizetni, aztán jövök kifelé az épületből és rögtön rájöttem, hogy az a hatalmas fekete hullazsákra emlékeztető bizarr cucc ott az én bokrom. Na jó, most akkor megehetem amit főztem, az eladó még próbált annyit tenni az ügy érdekében, hogy elmagyarázta, hogyan fogjam meg, aztán szépen elindultam vele kifelé abban a boldog tudatban, hogy ez a fügebokor most már az enyém.
A zsák aljának a műanyag éle állandóan a földet súrolta, emellett olyan nagyon nehéz volt, hogy 20 méternél tovább nem tudtam egy kézben vinni, ezért mindig cserélgetni kellett, bár azért jobb kézben valamivel egyszerűbb volt. Két kézzel nem lehetett vinni, mert akkor belerúgok a cserépbe, szóval valami rögtönzött tervet kellett kreálnom ara, hogy minél kevesebbet kelljen vele sétálnom. Kezdetnek még kínlódás-mentesen jutottam el a 9-es busz megállójáig, ami éppen akkor jött, és még a lépcsőn való emelgetést is relatíve könnyen bírtam (pedig nem vagyok túl jó erőben). A cserép ugyebár zsákba téve is megállt a földön, tehát innen egy könnyebb táv következett a Liget-térig, ahol át kellett szállni a villamosra. Itt már többet kellett gyalogolni, ezért a Vaspályánál direkt megvártam a következő zöldet, és akkor szépen elsétáltam a megállóig a villamos pedig éppen jött. Itt már nehezebb volt felszállni, szűkebb hely, korlátok jobbra-ballra, de ez is összejött.
Az Örsön a buszig se kellett sokat sétálni, és még ülőhelyem is lett. Ennyi szerencsét már csak annak tudhattam be, hogy egy szent növény van velem, nyilván ez van ilyen jó hatással az eseményekre. Egyébként a villamoson és a buszon is kicsomagoltam a tetejét, hogy megnézzem nem sérültek-e meg rajta a kis fügék (mert már van rajta), biztosra vettem, hogy nem bírják ki a rángatást hazáig, de mindegyik megmaradt.
Aztán amikor a buszról is leszálltam, akkor két utcasarkot kellett begyalogolni a házunkig, ez már tortúra volt, a végén már öt méterenként vettem át egyik kezemből a másikba, legalább ötször megálltam, de hazavittem.
Az elkövetkezendő napokban pedig elültetem. Ha minden jól megy, lesz zöld és lila fügénk is.
