Álomkert
Azt hiszem, eltart egy darabig, amíg az ember felfedezi a saját kertjét. Pontosabban rájön arra, hogy ez nem csak egy darab föld, hanem olyan föld, ahol az a növény nő, amit mi szeretnénk, hogy nőjön. Persze gondolhatnánk, hogy sokra nem megyünk ezzel, mivel a szabadságunk csak addig terjed, hogy eldönthetjük, milyen színű rózsabokrokat ültessünk a kertbe, hisz datolyapálma úgyse fog nőni benne. Ez nagy tévedés. Datolyapálma ugyan tényleg nem lesz a kertünkben (hacsak nem vagyunk hajlandóak a téli éjszakákon fűteni a növényt) de paradicsomi hangulatot ezen a klímán is kreálhat egy mindenre elszánt kertész. A jó hír az, hogy szakképzettség igazán nem kell hozzá, ha sikerül szert tenni a megfelelő télálló növényekre, a rossz hír viszont az, hogy ezek némelyikét nagyon nehéz beszerezni.
Az interneten ma már sokan dicsekednek többméteresre nőtt és kint teleltetett pálmáikkal, melyek szinte kivétel nélkül kínai kenderpálmák (Trachycarpus fortunei) esetleg japán kenderpálmák (Trachycarpus wagnerianus) vagy indiai kenderpálmák (Trachycarpus takil). Én jelenleg az utóbbi magjait próbálom csíráztatni, jelentem: a jelek szerint csak én szeretném, hogy kicsírázzanak, ők valami más akarnak…
Azért van egy kis pálmacsemetém is, aki négy hónapon át cserépben, a pincében várta a szebb napokat, amikor végre kiültethettem.
A jukkákkal talán egy kicsit egyszerűbb dolgunk van. Alapvetően elég kevés jukka fajta számít hagyományosnak Magyarországon, közülük talán a yucca filamentosa a legnépszerűbb, pedig ez a fajta minálunk csak ritkán nevel törzset. Ennél sokkal jobb választás a yucca gloriosa (pompás pálmaliliom), amely szintén teljesen télálló és a mi éghajlatunkon általában 1-2 méter magasra nő. Kevésbé népszerű voltának talán az az oka, hogy az emberek – ha egyáltalán ismerik ezt a jukkafajtát – akkor talán valami rendetlen bokornak tartják, mivel az alsóbb levelei jellemzően akkor sem száradnak le róla, ha a végleges magasságát elérte. Ha valaki mutatós és egzotikus kinézetű jukkát akar, akkor a bozontos gloriosát meg kell nyírnia: le kell vágni az alsó leveleit, addig, amíg egy klasszikus jukkaformájú levélkorona nem marad a tetején. A látvány rendkívüli, aki már látott ilyet, szívesen beszerez egy gloriosát, hogy fodrászkodhasson rajta.
Egészen furcsa történetek szólnak a leanderek télállóságáról. A legtöbben egyetértenek abban, hogy a leanderek meg is halhatnak -5 foknál nagyobb hidegben, mások pedig a -16 fokot kiröhögő leanderekről számolnak be. Mivel nem hagyott nyugodni a kérdés, ezért kiültettem a kertbe egy dupla fehér virágú növényt, lássuk, hogy viseli. Persze tudtam, hogy ez nem mérvadó, hiszen ahány szín és virágforma, annyiféle télállóság, vagy helyesebben fogalmazva a télállóság leanderfajtánként különböző. Hallottam olyat, aki a dupla sárga virágúra esküszik, mások pedig a sima rózsaszínvirágút tartják a legtélállóbbnak. Így tehát tudtam, hogy rossz tesztalanyt választottam, de hát ő volt kéznél. Szegényből nem sok maradt. Ebből okulva elhatároztam, hogy télállónak minősített fajtákat fogok beszerezni, arra azonban még várnom kell, míg ezeket is kiültethetem.
Ennél kellemesebb meglepetéssel szolgált egy állítólag egyáltalán nem télálló agavéfajta, ami agave americana variegata névre hallgat. Csapadékvédelmet kapott, de túlélte a telet.
Az idei telet igazán csak a japán babérhanga (Pieris japonica) ette meg reggelire, nade tőle ez el is várható. A mienknél jóval nagyobb telet is ki kell bírnia. Az ő különlegessége az, hogy lomblevelű örökzöld bokor, ráadásul nem is törpe növésű, márpedig ilyenből a mi klímánkon elég kevés van – viszont nagyon mérgező. Most várom, hogy a hajtásvégek levelei tűzpirosak legyenek, mivel állítólag ez történik, ha elég napfény éri.
