Most ugrik a majom a vízbe…
Ki találta ki a telet? Ez is egy olyan kaliberű találmány, mint a nyelvtan (utóbbiért állítólag a görög filozófusokat kell utálni). Mondjuk a nyelvtannak még csak-csak hasznát veszi az ember, de a télnek? Persze tudom, van aki síelni megy ilyenkor, nagyon büszkék is rá, akik tudnak, de annak is mi értelme… azon kívül, hogy veszélyes. Még a szép havas táj nem egy rossz dolog, de abból is elég lenne két hét karácsony előtt, az ünnepekkel bezárólag, aztán gyorsan legyen 20 fok és tavasz. Na jó: 15. Ezt még így el lehetne viselni, de inkább nem is mondom tovább, mert csak rosszabb lesz utána a valóság.
Most azért is kényes kérdés a hideg, mert egészen más a kint telelő társaság az idén, mint tavaly volt. 6 leander van kiültetve, meg egy télálló(nak mondott) fukszia, egy gránátalmabokor, ezek nem voltak tavaly. Az egyik leandert (Villa Romaine) nem takartam be, ugyanígy járt a gránátalmabokor (csak a tövéhez kapott mulcsot), a többi kapott takarást. A pálmánál kénytelen voltam áttérni a nádszövetes takarásra a mérete miatt. A kókuszrost takaróanyag, ami szerintem elég jó hőszigetelő lehetett, most már kevés lett volna neki, de azért azt is köré raktam, ugyanúgy, mint tavaly, és ezen kívülre jött a nádszövet, ami ennél jóval magasabb. Nem szép látvány ez a tákolmány, de azért reméljük, működik. A leveleit is szorosabbra kellett kötnöm, mint tavaly, hogy kétszer körbeérje a nádszövet, remélem ettől sem lesz baja. Most már csak azt nem tudom, hogyan fogom a tél folyamán gombaölőzni, mert ezt a takarást még nehezebb lesz megbontani, mint a tavalyit. Más kérdés, hogy amennyi időm van mostanában, akár el is felejthetem ezt a dilemmát, elvégre ilyesmire csak hétvégén van időm, ha van. Elképzelhető, hogy akkor sincs. Ez viszont nem biztos, hogy probléma: nem hiszem, hogy úgy szeretnénk magunknak pálmákat a kertbe, hogy azokat éjjel-nappal pátyolgatni kelljen. Az az igazi öröm, ha úgy is megmarad, ha nem kell velük örökké foglalkozni. Elterjeszteni pedig szélesebb körben végképp csak akkor lehet a pálmákat, ha nincsen velük túl sok munka, márpedig az emberek többsége számára már a legcsekélyebb kerti teendő is a „túl sok” kategóriába tartozik.
Egyébként van is valami a dologban, elvégre mi is azt tervezzük, hogy tavasszal lényegesen átalakítjuk a kertet: kevesebb lesz az eper, nem lesz medence, a helyükön pedig valamennyit füvesíteni is fogunk, mert egyébként nem bírunk a gyomokkal és ősszel az avarral (már fel is adtam a zöldhulladékos zsákok számolgatását, amiket megtöltöttünk avarral). Persze marad virágos rész is, illetve valahová tavasszal ki fogom ültetni azt a két új sabal minort, amit az ősszel vettem. A kis sabalok, amik már tavaly is kint teleltek, még mind megvannak, de ugyanakkorák, mint voltak. Talán ezek a nagyobbak majd jobban bírják.
Nem igazán tudom, hogy mire számítsak a tavasszal kiültetett leanderektől. Nincsenek illúzióim, legfeljebb a Tidili leanderben csalódnék nagyot, ha nem maradna meg, de azért a többiben is reménykedem, főleg a provence leander lenne nagyon jó, ha megmaradna. Nyár elején próbált egyszer virágozni, de végül ledobta a bimbót, mindenesetre az így is látszott, hogy milyen csodálatos, többrétegű szirmai lettek volna, és milyen nagyon szép a színe. Teljesen kinyílt állapotban még csak fényképet láttam róla: félelmetesen gyönyörű virága van és állítólag illatos is, ami viszonylag ritka a leandereknél. Valószínűleg majd a januári minimumhőmérsékletek meggyőznek arról, hogy ne reménykedjek csodában. Ami azt illeti, az összes olyan leander, amelynek érdemleges esélye van a tél túlélésére, rózsaszín virágú. Mondjuk ez nem is baj, elvégre a leandereknél mégiscsak ez az alapszín, és ha pl. a Tidili viszonylag simán telel, utána pedig nyáron virágzik is, az máris több, mint amit leander viszonylatban valaha reálisnak hittünk. Ami még más színű, az a hardy red, ennek szintén annyira kétes a hidegtűrése, mint a provence esetében, viszont ezt már tavaly decemberben rendeltem, ill. kaptam meg (de az is lehet, hogy már január volt), nem tudom, hogy hol tartották kiszállítás előtt, de a három db. 40 centi körüli tő mindegyike olyan volt, hogy nem volt a száruknak tartása, meg kellett támasztani őket, hogy ne dőljenek el. Kettő tönkre is ment, egy maradt meg. Szerintem a szabadban tartották őket és már félig elfagyott állapotban kaptam meg őket. Egy azonban megmaradt, most takarása is van, szóval van némi esély.
Mindenesetre az elmúlt években megtanultuk, hogy a kicsit is meg kell becsülni, nincs értelme azért elégedetlenkedni, hogy tőlünk egy-két országgal délebbre is mennyivel több jutott az embereknek, mert talán nem is úgy van, másrészt az ember mindig csak azt látja, ami a másik életében könnyebb. Nem is olyan nehéz itt sem leandereket meg pálmákat nevelni mostanság, amikor ez a legkönnyebb dolog mindazokhoz a szörnyűségekhez képest, amik mostanában gyötrik az embereket: a hiteleik, a betegségeik és a munkanélküliség. A növények gondozása közben az jár az ember fejében, hogy "ez talán még működik". Egyébként nem az a baj, ha vannak problémák, vagy inkább megoldandó feladatok, mert ilyenek nélkül az emberek lezüllenek, hanem az, ha egy percig sincs megállás a teendőkben, ha az ember állandó fenyegetettségben érzi magát, és ha az erőfeszítéseknek nincs semmilyen érdemleges eredménye. Itt most nem a munkahelyi munkára gondolok, mert éppen annak van eredménye, de ha kilépek a gyárból, akkor ott már csak a kilátástalanság van. Éppen ezért különösen most lehet nagyon nehéz azoknak az embereknek, akiknek nincs munkája, mert ők nem érzik azt napi szinten, hogy ha ráteszem az egyik téglát a másikra akkor az ott is marad. Persze van akit ez nem is érdekel (ők a kivétel, de sajnos ilyen is van). Ráadásul közülük sokan azt képzelik, hogy mi mindent kibírunk. Régebben nem nagyon érdekelt ha valaki nem akart dolgozni, legfeljebb úgy gondoltam, hogy majd úgyis rákényszerül, nem kell ezzel foglalkozni, de lassacskán rájövök, hogy itt egész közösségek vannak, amelyek sok mindent gondolnak, csak azt nem, hogy a munka nemesít.
Egyszer egy spanyol gyereket (harmincas éveiben járt és a kampuszon lakott) megkérdeztem róla, hogy mivel akar foglalkozni. Ő erre azt felelte, hogy nem akar dolgozni. Na jó, de mégis mit akarsz csinálni? – Nem akarok dolgozni. – Ezt a kérdezz-feleleket játszottuk egymással vagy öt percig és nem jutottunk semmire. Azóta se értem. Kijárt már vagy négy egyetemet, örökké nem lehet egyetemista, akkor mégis mi legyen őszerinte? Nem válaszolt semmi értelmeset arra, hogy ha munkát nem, akkor mit igen? Persze nem csoda, hogy Spanyolország is ott tart, ahol: felnőtt egy halálosan élveteg generáció. De nem akarom bántani a spanyolokat, elvégre ők még meglehetősen empatikus természetűek, jóindulatúak, jóhiszeműek, látni kellene azt, ahogyan elsötétül a tekintetük, amikor általuk ismeretlen emberekkel is akár valami szörnyűség történik, amire idehaza 3-ból 2 ember nem reagál semmit. Egy spanyol sose marad részvét nélküli. Ráadásul náluk még viszonylag jó a közbiztonság: fiatal nők bármikor beülhetnek egy pohár borra a kocsmába, nem kell tartaniuk semmilyen atrocitástól és még bűz sincs. Késő éjjel is nyugodtan lehet közlekedni, mert ha vannak is bandázó fiatalok, ők sem agresszívek. Inkább arról van szó nyaranta, hogy a vacsora után a családok babakocsival sétálni indulnak – éjfélkor. Aztán kettőkor lefekszenek, és így reggelig megvan a napi alvásmennyiségük második fele (az első fele a szieszta volt). Ezt egyfelől kibírhatatlannak tartom, elvégre én már este 9-kor eldőlök a fáradtságtól, másrészt valami ebben is van: kialakítottak egy olyan életmódot, amelyben a lakhelyük a nap minden szakában a rendes embereké. Vagyis mindenki biztos lehet abban, hogy ha ő éjjel kettőkor kimegy az utcára, akkor nem fogják felelőtlen őrültnek tartani, mondván, hogy tudhatná, hogy ilyenkor az utca a részeg hordáké. Ráadásul, mint arra az egyik tavaszi bejegyzésemben már bőven hoztam példákat: ők mindent kihoztak a klímájukból, amit a kertészkedés szempontjából lehet, de ez már csak a hab a tortán.
